Napjainkban a legtöbb ember az üzletek árúkínálatából válogatva, jó, ha fél tucat gyümölcsfajtát ismer. Almák közül például általában csak starking, jonatán, idared fajták lelhetők fel a boltok polcain. Az európai országokban manapság olyan fajtákat termesztenek, amelyeket gépesítve lehet szedni, állandó, megbízható terméshozamot garantálnak, és a gyümölcs a szállítást jól bírja. Régebben ez nem így volt, olykor akár csak egyetlen kertben sokkal többféle gyümölcsöt termesztettek. Az első ismert gyümölcsfajtáink az 1100-as évekből származnak, ilyen például a füzéralma.
Egykor minden községnek megvoltak az egyedi, régi fajtái. A múlt század fordulóján Göcsejben még gyümölcsfa számlálást tartottak. A gyümölcstermesztés a Kárpát-medence egyik legfontosabb tevékenysége volt. Életet, élelmet és elfoglaltságot adott, nem mellesleg kulturálisan is meghatározta az adott közösséget. Őseink a fajták szelektálásánál először a termésbiztonságot tekintették a legfontosabb választási szempontnak. Éhínség vagy háború idején, ha a termés elpusztult, az állatokat elhajtotta az ellenség, a gyümölcs még akkor is biztos táplálékot nyújtott. Később bizonyos célra szelektáltak. A lekvárnak, ecetnek, aszalásra, gyümölcslének, pálinkának mind- mind megvoltak a saját gyümölcsfajtái. És megvannak most is, de számuk erősen megfogyatkozott. Az iparosított, nagyüzemi mezőgazdaság sajátossága, hogy az alkalmazott kultúrfajták körét erősen lecsökkenti a csúcsra járatott hozamok érdekében. A FAO (Egyesült Nemzetek Szervezetének Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete) becslése szerint az elmúlt száz évben a használt mezőgazdasági fajták 75%-a eltűnt, a maradék 25%-a veszélyeztetett. A tájakhoz alkalmazkodott, alacsony vegyszer, illetve energia-bevitelű, hagyományos művelés helyét döntően átvették az intenzív ültetvények, amelyek csak folyamatos és magas ipari alapanyag ráfordítás, vegyszerezés és gépi művelés mellett tarthatók fenn. Ez nem csupán ökológiai szempontból jár katasztrofális hatásokkal (talajok pusztulása, biológiai változatosság csökkenése, vízszennyezés, éghajlatváltozás gyorsítása stb.), de önveszélyes magára a fenntartott mezőgazdasági kultúrára nézve is. A monokultúra ugyanis sokkal inkább kiszolgáltatott minden külső hatásnak (pl. betegségek, kártevők), mint egy változatosabb, a táji adottságokhoz nagymértékben alkalmazkodó, hagyományos művelési mód. A tájfajták, régen honosult fajták, mint például a Szomolyai fekete cseresznye, a Gönc vidéki sárgabarack vagy a Szentesi rózsavirágú naspolya termései ráadásul általában ízletesebbek, magasabb beltartalmi értékkel bírnak, mint a nemesített ipari növények. Ezek a fajták az évszázadok során tökéletesen alkalmazkodtak a környezetükhöz, és ellenállóbak a betegségekkel szemben, ezért nem igényelnek állandó vegyszeres kezelést sem. A környezetkárosítás mértéke és a megváltozott klíma szükségesé teszi, hogy megőrizzük a genetikai változékonyságot biztosító régi fajtákat. Ezekből a gyümölcsfajtákból ki lehet válogatni és tovább lehet keresztezni olyan fajtákat, amelyek ellenállóak a meleggel és a szárazsággal szemben. Nem lebecsülendő a tájfajták szaporításában, ápolásában, művelésében rejlő hagyomány, kulturális érték sem, amelyekért kár lenne, ha a feledés homályába vesznének. Az ősi, tájfajta gyümölcsfajták megőrzése a célja a „Tündérkertek” nevű közösségi kertek megálmodónak, valamint a génbankoknak, ahol ezek szaporítóanyagait őrzik, illetve kutatások folynak jobb megismerésükre. De ne feledjük, az őshonos gyümölcsfák megőrzésének az a legjobb módja, ha magunk is ültetünk egy fát belőlük a kertünkbe!
Dr. Baranyai Eszter
