Példa-képp

Interjú az Év Pedagógusával, Trázsi Erzsébettel

Van, aki tanárnak születik. Minden tette, mondata nevel, tanít, példát mutat. Az óráit imádjuk, személyisége magával ragad.  Sokkal többet készülünk az óráira, mert bizonyítani akarunk. Hogy méltóak vagyunk arra, hogy tanítson minket. Elismerése, dicsérő szavai az iskolapadból kikerülve is megmaradnak bennünk, évek múlva pedig látjuk, milyen fontos is volt, hogy útmutatást és tudást adott nekünk. Sok gyerek számára Trázsi Erzsébet ilyen tanár; munkáját idén az Év Pedagógusa-díjjal is elismerték.

Miért választotta a pedagógusi pályát? Kislányként is erre készült?

Alapvetően ez irányú érdeklődésem a megszokottól később kezdődött.  Miután szülővárosomban nem volt zeneiskola, így 6. osztálytól kezdtem el zongorát tanulni. Nagyon meghatározó volt a tanárnőm, Petróczky Katalin személyisége a tanulmányaimhoz való hozzáállásomban. Azt hiszem, őt tekintem példaképemnek a mai napig. Különösen azokra az órákra emlékszem vissza, amikor Bartók gyermekeknek szánt darabjaira táncra perdülve adta át a zene azon ízét, melyeket nem lehet szavakba önteni. Sajnos nem tudjuk a kapcsolatot tartani, mivel ő azóta Finnországban tanít, de 3 éve, amikor legutóbb találkoztunk, elmondta, hogy azóta is a legjobb tanítványának tart, és büszke rám.

 

2003 óta tanít a Krammer Teréz Zeneiskolában. Ez idő alatt biztosan sok olyan esemény történt Önnel, amelyre szívesen emlékszik vissza. Elmesélne nekünk egyet?

Nem tudnék csupán egy történést kiemelni. Minden tanévben vannak olyan események, amelyek talán örök életre megmaradnak.  Ritkaság, de előfordult néhány alkalommal, hogy a tanítás után egy-egy növendékem megköszönte az órát. Ilyenkor szinte éjszaka sem tudok aludni, részben a meghatottságtól, részben a további terveimtől, céljaimtól. Bizony igaz az a mondás, hogy egy pedagógus nem a tanítási órákkal fejezi be a napi munkáját. Nekem, mint zenetanárnak, aki egyénenként foglalkozik a növendékeivel, úgy érzem a nevelő szerepből is több jutott. Sokszor bizalmasan megosztják a növendékek gondjaikat, kisebb-nagyobb titkaikat, főleg a kamasz korosztályból. Ez megtisztelő számomra. 

Mely zenei ízlés, stílus áll Önhöz a legközelebb?

Nem tudok erre egyértelmű  választ adni. Talán furcsán hangzik, de minden műfajt kedvelek. Ha épp egy tanári koncertre választok művet, az hűen tükrözi az aktuális lelkiállapotomat. Vagy épp csak kihívást látok benne, ami mindig is előrevitt. Volt, amikor versenyre vittem tanítványaimat, ahol kötelező volt XXI. századi művet játszani. Elsőre nem tetszett a dolog, de aztán a munka folyamatában magával ragadott.  A színház iránti rajongásom vezetett az operák imádata felé. Teljesen lenyűgöz. 

Mit érzett akkor, amikor a pedagógusnapi ünnepségen az Ön neve hangzott el az Év Pedagógusa-díj kihirdetésekor?

Az idei Pedagógusnap igazi meglepetésként ért, nagyon boldog voltam, még sírtam is. A fotók, amik diavetítésként megjelentek, egy visszatekintés volt. Szinte hihetetlen, hogy még csak 7 éve kezdtem el itt tanítani Csömörön. Olyan messzinek tűnik. Változtam, s a képeken látható gyerekek is javarészt felnőttek. Nagyon hálás vagyok az igazgatónőnek (Ráduly Ildikó – a szerk.) a felterjesztésért, és minden kollégámnak, akik szurkoltak nekem. Nagyon büszke vagyok a tantestületre, melynek részese lehetek.

Volt, van dédelgetett álma?

Nekem nincsenek nagy álmaim. Illetve olyat álmodok, amit meg is tudok valósítani. Elsősorban tanárnak készültem, s az is szeretnék maradni, nem koncertező művész. Ebben a vállalt feladatkörben szeretnék álmodni, s ezek az álmok napról napra beteljesülnek, hisz látom az eredményeket. Ezek nem biztos, hogy arra irányulnak, ami dicsőséget, elismerést vonz magával. Adni, minden tanulni vágyónak, s részese lenni  személyisége fejlődésében. A legnagyobb elismerést pedig a gyerekektől kapom, amikor velem mosolyognak az órán, együtt izgulunk a koncerteken.

 

 

 

Félegyházy-Sütő Eszter