Kezdett már szakadozni a köd, amikor a nap kifordult abból a messzi távoli gödörből, és megpróbálta átszúrni a téli pirkadat fagyos levegőjét. Mindenfelé csend honolt a faluban, ahol nyáron hajnalban, főleg aratásidőben már mindenki frissen és éberen várja a meleg napsugarakat.
Csak a baromfiudvar, a nyúlfarm és a malacok mutatták valamiféle jelét az életnek. A kakasok büszkén kukorékoltak, a nyuszik meg-megdobbantották hátsó lábukkal a ketrec alját, a malacok pedig, akik a legélénkebbek voltak az állatfarmban, bőszen jártak körbe-körbe a disznóólban, néha megdöfködték az ólajtót vagy az oldalsó deszkákat, de mivel csak kiálló szögeket találtak, így aggodalmukban egyre élesebben röfögtek .………
„Ébresztő böllérkém”- bökdöste a hátamat a nagymamám, mire párszor megfeszítettem a testemet. Többszöri megfeszítés és kinyújtózás után lassan kezdtem magamhoz térni, s ahogy egyre több vér jutott a fejembe, egyre inkább éreztem a „kapusznyika” illatát, amit a mami otthonkája árasztott szét a házban. Ebben a vályogtéglás házban olyan mélyen és nyugodtan lehetett aludni, mint ahogy télen a halak a folyó iszapjába fészkelik be magukat, és átalusszák az egész telet. A régi tévé fölött lógó halacskák azonban nem aludtak, forogtak maguk körül és forogtak egymás körül, mintha zsákmány után kutatnának, vagy el akarnák kapni egymást. Ahogy így vizsgáltam ezeket a színes dísz halacskákat, észre sem vettem, hogy már negyed hét is elmúlt, és ilyenkor az idősebb böllérsereg már melegszik a kinti kiskonyhában. Felébresztettem barátomat, Robit is, aki mint városi gyerek nem sokszor volt disznótorban, de ettől függetlenül bátran dacolt a vidéki élet minden nehézségével. Mire kiértünk a kiskonyhába, a többiek már jól felöltözve vártak minket, ették a friss „kapusznyikát”, amihez forró teát kortyolgattak. Összesen tízen voltunk a konyhában, amitől olyan érzésem támadt, mintha valamilyen ünnepre, vagy családi összejövetelre készülődnénk. Nagypapám fia, aki a mókamester volt a disznótorban, siettetve a munkát pálinkával kínált bennünket, s mivel kint igen hideg volt, meg mondván, hogy disznótor úgysincs minden hónapban, így hát elfogadtuk. Miután jól belakmároztunk, és erőnk teljében éreztük magunkat, hát elindultunk a disznóól felé, ahol a malacok már igen hangosan röfögtek az éhségtől, mivel este nem kaphattak enni. Általában a disznótor e kezdeti szakasza nagy káosz, mindenki túl akar lenni már a kellemetlen feszültebb részeken.
Így hát kisebb megbeszélés után rontottunk be az ólba, ahol nagybátyám, mint aki a legerősebb a csapatban elkapta a disznó farkát, aki ettől a pillanattól kezdve úgy visított, hogy ordibálnunk kellett egymással, ha meg akartuk érteni egymás szavait. Nagypapám a sógorához szlovákul beszélt, mivel ebben a káoszban neki nehezebb volt a magyar, sőt furcsálltam azt is, hogy néha hozzám is szlovákul intéz rövidebb szavakat, hiszen máskor velem csak magyarul beszél. Sohasem tudtam megérteni azt, hogy az idősebbek miért csak a saját korosztályukkal beszélgetnek szlovákul, fiatalabbakkal nem, mintha megegyeztek volna abban, hogy ez csak az ő nyelvük, és addig fog fennmaradni, amíg ők életben vannak. Még inkább sajnáltam a barátomat, Robit, aki egyáltalán nem értette ezeket a vezényszavakat, amelyek néha-néha elhangzottak. Idegesen fordítottam neki azt, hogy milyen utasításokat hallok, de közben figyelnem kellett a nekem szóló felszólításokra is. Nagyon gyorsan pergett előttem minden, a disznó egy perc múlva már az ól melletti jeges földön feküdt, ahol nagyapám, mint a legtapasztaltabb böllér leölte. Bíztunk benne, hogy jó helyen találta el a késsel, hiszen szegény állatnak és nekünk is szenvedés lett volna, ha a kés rossz helyre szúródik. Időm sem volt azzal törődni, hogy még az arcom is véres lett, hanem gyorsan át kellett húzni a disznót, amiben a sógor volt a főkolompos. Ő még mindig teljes erejével tartotta azt a kínzóeszköznek tűnő vasrudat, amit egy dróthurok segítségével nyomott oda a malac orrához. Mi ketten pedig kötelek segítségével húztuk a lábánál fogva, és így trappoltunk végig vérfoltot húzván a fagyott sárral borított udvaron. Ekkor vettem észre, hogy ez a másfél mázsás állat nem adja fel egykönnyen a harcot, mintha egy ördög bújt volna bele, és az tartja benne azt a csekélynyi erőt, amivel még húzás közben is megsanyargatott minket. Enyhe kis hörgések hagyták el a száját meg a nyakán vágott lyukat, mintha átkot mondana ránk vagy szeretne még egy utolsót szólni benne a kisördög, mielőtt elhagyná e kiszemelt áldozatát, és belebújna egy másik malackába. Miután sikeresen áthúztuk arra a helyre, ahol megtörténik a sertés szétszedése, azon vettük észre magunkat, hogy ketten maradtunk csak a disznó mellett. A többiek pedig bementek a kiskonyhába, és ittak egy-egy jókora feles pálinkát a sikeres munkájukra. Az igazságot, azt, hogy a disznóban még legalább egy fél ökörnyi erő lakozik csak mi ketten tudtuk ott kint a hidegben teljes testünkkel heverve a vergődő, vérző disznón. Mintha mindenki tudatosan hagyott volna ott kint bennünket, mintha egy ősi beavatásban vettünk volna részt, ahol miután legyőzik a fiatal fiúk az istennek feláldozott állatot, egész napos bálban ünneplik azt, hogy immáron két férfival bővült ez a zárt közösség, és ettől az időtől kezdve ez a két férfivá lett fiú is beszélheti a közösség nyelvét. Viszont mi csak feküdtünk az állaton és segítségért kiabáltunk, mire nagy nehezen kifutott nagypapám káromkodva a kiskonyhából késsel a kezében, majd letérdepelt, és még vagy négyszer beleszúrt a disznó nyakába. Az pedig kétszer megfeszítette hatalmas testét, s mintha már régóta meg akart volna szabadulni attól az ördögtől, úgy hörgött egy utolsót, s elhagyta testét az a hatalmas erő, amivel mindkettőnket földre kényszerített …….
Már kezdett szakadoznia köd, amikor a nap fel-feléledő sugarai megkerülték a szomszéd Józsi bácsi szénakazalját, és besompolyogtak a kiskonyhába. A fele asszonytársaság már nagy munkában volt. Forrt a tűzhelyen a víz, készítették a teknőket, üstöket, amiben kisütik a tepertőt, s miután nagymamám – aki gazdasszonyként is ura volt minden helyzetnek – felrakta a rizst főzni, ki-kijárkált a pörzsöléshez, hogy ott is leellenőrizze a dolgok mikéntjét. A hideg már a körmünk mögé is befészkelte magát, így a fájdalomtól menekülve, sokszor elkértük barátommal a pörzsölőt meg a kaparót, és munkába fogtunk. Anélkül, hogy egymás szavait értettük volna, igen jól együttműködtünk, bár a pörzsölő hörgése sokszor olyan hangos volt, hogy csak túlzott gesztusokkal tudtak irányítani minket az idősebbek, akik folyamatosan ellenőrizték is a pörzsölést. Ezután következett a pucolás, amikor is a fekete disznóból fehéret varázsoltunk. Majd megágyaztunk neki fehér lepedővel, és ráborítottuk a deszkalapokra. A fej, a sonkák, majd a belső részek is folyamatosan vándoroltak be a konyhába, ahol immáron mindenki sürgött-forgott kezében egy-egy nagyobb sertéshússal. Olyan szorgalmas volt mindenki, mint ősszel a hangyák, amik testüknél néha nagyobb zsákmánnyal rohangálnak keresztül kasul egymáson, hogy télire bespájzoljanak maguknak. Így hordozgattam be én is a nagy hidegben gőzölgő csülköket, sonkákat, mígnem az egész konyhát elborították a húsdarabok. Sokkal nagyobbnak tűnt így a disznó, mint amikor még kint volt az ólban, és teljes erejével védekezett kivégzése ellen. A hangulat sem volt már annyira feszült mint a legelején, kisimultak a ráncok, ahogy kínálták az asszonyok a hagymásan elkészített vért, amiből – ha még maradt – a kiskutyát is megkínáltuk, a maradék pedig a tyúkoknak, vagy a jövőre levágandó malacnak jutott. Gondoltam, hát annyira nem is baj, hiszen úgyis meggyűlt a baja az egész tanyának ezzel a malaccal, most legalább mindenki belőle lakmározik. Miután már mindenki kellően jól érezte magát, és kiéleztük a késeket, megkezdődött a szétdarabolás, amiben már mi fiatalok is kellően otthon éreztük magunkat. Mondták is, hogy milyen szégyen is lenne nekünk az, ha úgy házasodnánk meg, hogy a disznóvágáshoz nem értünk egy fikarcnyit sem. Úgyhogy kellően összeszedtük magunkat, csak úgy repkedtek a szeletek egyik-másik teknőbe, és csaknem értettük azt, hogy egy ekkora állatból hogyan is lehetett ekkora nagy hústömeg.
„Azt a hétszentségit, hogy kerül ide ez a fekete macska!” – ordított fel nagybátyám, miközben kezében egy összetekert újsággal ütötte-verte az egyik széken lévő hosszúszőrű fekete kucsmát, ami mellesleg a sógoré volt. Annyira felordított, hogy ijedtségemben el is vágtam az ujjamat, s mire előkotortam a sót, addigra már sikerült összevéreznem a húsos asztalt. A csípős fájdalomra már nem is figyeltem, hiszen Jani annyira verdeste a macskát, hogy az már szinte ugrált a széken, mintha örült volna ennek a nem mindennapi cirógatásnak. Ez a jól megtermett nagybátyám – aki nagy barna hajával, pofacsontozatával és bajuszával inkább kinézett egy favágónak mint egy kereskedőnek – nem elégedett meg egyszerűen az újságpapírral, hanem a legnagyobb bárddal akarta szétvágni a széken doromboló fekete macskát, ami szegény ijedtében megmoccanni sem tudott. A sógor Jani bácsi egészen idáig csak ijedten állt, de ez az ötlet őt sem hozta lázba, úgyhogy egy hirtelen mozdulattal felkapta a kucsmát és a fejére vágta. Ezzel párhuzamosan Jani is lerakta a bárdot: „Nem ütöm agyon, hadd melegítse csak a fejedet az a fekete macska, de ha még egyszer meglátom, nem menekülhet, mert szerencsétlenséget hoz az egész családra.” Lassan kezdett enyhülni a csípős fájdalom az ujjamban, amit a fekete macska szerencsétlensége okozott. De mit volt tenni, vágni és darálni kellett tovább a kolbászba valót. A hangulat már annyira a tetőfokára hágott, hogy az udvaron már csak vihogást lehetett hallani. Makói barátom kedvéért sokszor fordítottam a viccelődést, amit legtöbbször egymással műveltek a böllérek és az asszonyok.
„Te egyáltalán nem érted azt, amit mi beszélünk?” – kérdezte értetlenül barátomtól Marci bácsi, aki teljesen ösztönösen tudta váltogatni egymás után a szlovákot és a magyart, attól függően, hogy éppen kivel beszél. „Ő egyáltalán nem ért semmit, csak amikor tényleg magyarul beszélünk.” – válaszoltam a nem nekem szánt kérdésre, és örültem, hogy mit sem foglalkozván a válasszal ismét tótul indult meg a társalgás, mert láttam Robi arcán, hogy mennyire szórakoztató egy kívülálló embernek az, ha egy számára idegen nyelvben néha-néha magyar szavakat is használnak, sokszor idegen toldalékokkal is. Miután már sikerült egy-két szót elsajátítania szlovákul, észre sem vettük, hogy elfogyott a darálnivaló hús. Így aztán a fűszerezéssel is végezvén, ami tulajdonképpen a disznótor csúcsát és fordulópontját jelenti, megkezdhettük a kolbásztöltést. Mivel fiatal menyecskének való lányka nem volt a közelben, így aztán be kellett érnünk azzal, hogy magunk húztuk fel a beleket a töltőcsőre, és magunk is töltöttük a kolbászt. A munkának ez a része is viszonylag gyorsan ment, így hát párhuzamosan a hurkatöltő asszonyokkal mi is készen lettünk. A disznósajt elkészítésétől eltekintve számunkra már alig maradt más munka, úgyhogy gyorsan bele is vágtunk. Hamar készen is lettünk volna, ha nem akaratoskodik annyira a kisgombóc. Teljes erőnkből nyomtuk bele a húst, de vigyáznunk kellett arra is, nehogy kidurranjon, mert akkor duplán be kell varrni a hasát. Sok kínlódás után úgy döntöttünk, hogy nem hizlaljuk tovább ezt a meztelen csigának tűnő sajtot, hanem bevarrjuk a hasát, hadd emésszen a füstölőben a többi kolbásszal együtt, amik feszesen csüngtek a füstölőboton.
Már kezdett alkonyodni, az egész nap dolgozó kis csapat tagjai fáradtan lézengtek a disznótoros asztal körül. Elégedetten szemlélte mindenki a kész munkát, a kolbászokat, a hurkát, a töltött káposztát, a sajtot. Mindenki lelanyhult, lepihent egy kicsit, de nekem mégsem úgy tűnt, mintha a sok gyönyörű finom étel miatt lett volna ez a disznótor, hiszen a sok munka dacára nagyon jól éreztük magunkat. S miután még egy-két szlovák szót megtanítottam a barátomnak, otthagytuk a fekete macskát a széken, és visszamentünk Szarvasra, hogy másnap én látogathassak el hozzájuk. Pedig általában a szükség és az életkörülmények határozzák meg a kultúrákat, de rájöttem, hogy a mai világban ezt meg kell egy kicsit fordítani, hogy különbözőek és változatosak maradhassunk.
A cikk szerzője: Kondacs Péter
