Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar habilitált egyetemi docensének augusztus 20-án, a művelődési házban megtartott ünnepségen elhangzott beszéde.
Az európai kereszténydemokrata állameszme fenyegetettsége
A csömöri polgárokat augusztus 20-án nem kell emlékeztetni a gyakran idézett Szent István Intelmekre, a hagyományok, a kereszténység, a vendégfogadás fontosságáról, az egynyelvű-egyszokású közösség gyengeségéről, hiszen Csömörön ennek jegyében éltek mindig is őseink. Nemzeti ünnepünkön ezért országépítő I. (Szent) István királyunk művének azokat a vonásait idézem bevezetésképpen, amelyek a kereszténydemokrata elvek ihletésében formálódott nyugat-európai államszervezet mai dilemmáiban adhatnak támpontokat.
István király történelmi művének megkérdőjelezhetetlen és letagadhatatlan vonása kereszténysége, azaz a keresztény jelenlét és legitimáció intézményesítése, az ehhez való kulturális és életmódbeli igazodás elvárása. Modernizációs elköteleződése, az államszervezetben a legtöbb törzsi, tradicionális elem kiiktatása, a magyar népjog felváltása a királyjoggal, s mindezzel szorosan összefüggve a kérlelhetetlen nyugati elkötelezettsége, akár a hagyományos törzsi elit részbeni lecserélésével, sakkban tartásával.
Évszázadok átalakulásait, az önálló államiság elvesztését, drámai népesség-veszteséget viselt el ennek az alapvetésnek az ereje. Ez a tapasztalat is ösztönözte Eötvös Józsefet, amikor a modern nemzetté válás korában a keresztény állam fennmaradásának szabadelvű programját fogalmazta meg „A XIX. század uralkodó eszméi…”-ben. Az állami főhatóság abszolutizmusa és az egyéni érdekek, önzések közé beépülő entitások fontosságát egyebek közt az egyházak autonómiájával reprezentálja, amely megközelítés visszaköszön a XX. század nagy kereszténydemokrata társadalomfilozófiai gondolatában, a szubszidiaritás elvében. A protestáns egyházszervezet lényege már elővételezte, amit XI. Pius 1931-es, a négy évtizeddel korábbi Rerum Novarumra visszautaló Quadragesimo Anno fogalmazza meg ezt katolikus oldalról: „mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása…” Két évtized, a náci rémuralom és a korlátozatlan tömegdemokrácia zsákutcájának felismerése hatására Adenauer, Robert Schumann, de Gasperi mindezt a megújuló nyugati demokrácia alapelvévé tette: “A szubszidiaritás azokat a természetes közösségeket (család, helyi társadalom, civilek és különböző önkéntes társulások) védi a magasabb szintű szerveződésekkel – nem utolsó sorban az állammal – szemben, amelyeket a mindenkori politikai elit készen kap a társadalomtól.”
Hét évtizeddel Nyugat-Európa utolsó háborúja után mintha a nyugati világ veszélyérzete aggasztóan csökkent volna. Pedig az autonómiák nélkülözhetetlenségét csak még inkább hangsúlyozza a tömegmédia és a manipulálhatóság tobzódása; a célszerűség és hatalom-logika kizárólagossá válása az államéletben valamint a tudás tagolt és nem központosítható természetéről alkotott képünk.
És mégis: ma a keresztény politikafilozófiai elvek és kereszténydemokrata államfelfogás legnagyobb fenyegettetése ezen autonómiák lerombolása. Vagyis az egyházak szabadságának; a tudás-intézmények meritokratizmusának, érték-elvűségének; és az önkormányzatok gyengítésének, felszámolásának kísértése. Ez a Szent-István-i örökség felszámolásához vezet, hiszen az atomizált és értékét vesztett társadalom alávetett, kiszolgáltatott, s így megbomlik alkalmazkodó- és versenyképessége, népesség-megtartó ereje. Mindezzel szemben kell megőriznünk nem csupán személyes integritásunkat, de autonómiáinkat is.
